Az omladozó tanyán járhatatlan sártenger öleli körül. Ha nehezen is, de sikerül megközelíteni Imréék otthonát, ahonnan harsány gyerekkacagás szűrődik ki az udvarra. A mínusz tízfokos hidegben ruhák lógnak a szárítókötelen. Imre csak nemrég teregette ki a mosott holmikat.
- Gyere, Norbi gyerek! – harsam a ,metsző hidegben Imre hangja. A „gyerek”, egy erdélyi kopó máris rohan elénk. Végigszimatol bennünket, majd bebocsátást nyerünk a szegényes kis házikóba.
- Engedd be Norbit is! – hallatszik bentről egy követelőző gyerekhang.
  Nincs mese, az apának engednie kell. A kopót pillanatok alatt ujjongó gyereksereg veszi körül. Egyikük a hátát simogatja, másikuk a kobakját. A harmadik a csípőjénél próbálja magához húzni, a negyedik pedig visítva követeli: hadd simogassa ő is a „gyereket”.
- Nekünk hoztátok ezeket? . mutogat a táskámból kikandikáló déligyümölcsökre egy kis szöszi, majd kikap egy kivit, és úgy, ahogy van, beleharap. Arcán furcsa kis grimasz ül, és csak akkor tűnik el, amikor elmagyarázom, hogy ezt a gyümölcsöt először meg kell hámozni, és csak utána szabad megenni. Nagyobb fiútestvérei persze gyorsan kioktatják, hogy ennyit azért már mégiscsak illene tudnia egy nagycsoportos óvodásnak. Közben a gyerekek arról érdeklődnek, hogy vajon a kutyák szeretik-e a déligyümölcsöt. Mert akkor szívesen megosztanák ezt is négylábú kedvenceikkel.
- Azért mi is eszünk ám sok narancsot! – teszi hozzá az egyik fiú. Zsolti, aki nagyon nem szeretné, ha elkezdenénk sajnálni őket.  „Csak azért is” pofival mutatja meg, hogyan is alszanak éjszakánként heten három ágyon összebújva, majd egy egész narancsot nyújt Norbi szájához. A kopó bekapja, hatalmas nyelések közepette eltünteti a csemegét, majd egy óvatlan pillanatban kisurran a konyhába. Letelepszik Imre széke mellé, és áhítattal figyeli a gazdája minden mozdulatát.