- Nem is tudom, hogyan bírnám ki a megpróbáltatásokat, ha ők nem lennének mellettem! . mondja Imre, miközben kérges kezeivel oldalba paskolja Norbit. – A kutyáim valahogyan mindig ráéreznek, ha újabb bánat ér – folytatja. – Több hűséget és szeretetet kapok tőlük külön-külön is, mint amennyit életemben bármelyik asszony adott – teszi hozzá elgondolkodva. Túl sok idő azonban nincs a morfondírozásra, mert a szoba felől az álmából felébresztett legkisebb gyerek, Dávidka közeledik.
- Apa, még mindig fáj a torkom! – kapaszkodik Imrébe. Az apa forró teát főz a gyereknek, beadja a gyógyszereit, közben elmeséli,hogy az utóbbi időszak még a szokottnál is nehezebb volt az életükben. A hat gyerek egymást fertőzte meg az influenzával,a végén pedig Imre is ágynak dőlt.
- Így bújtunk össze mindannyian! – mutatja apjához bújva a nagyobbik kislány. – Csak az volt a baj, hogy Norbi és Kicsi, a két kutyánk már nem fértek fel mellénk az ágyra. De azért a szobába ők is bejöhettek! –teszi hozzá huncut mosollyal.
- Volt, aki megkérdezte, hogy miért nem adom a gyerekeket intézetbe – szólalt meg halkan az apa. – De én erre nem vagyok hajlandó! A két kutyánkat pedig adjam sintértelepre csak azért,mert szegények vagyunk? Ha így lenne, nem lenne tovább értelme az életemnek – mondja már szinte suttogva.
- Nem akarok intézetbe menni! – pityergi el magát a kis szöszke.
- Nem is kell! – simogatja meg Imre vigasztalóan a buksiját.
- A szegénység ellenére mi boldogok vagyunk. Hét közben az iskolás gyerekek kollégiumban laknak, a kislányt pedig reggelente felteszem a buszra, úgy megy a legközelebbi óvodába. Amíg a legkisebb, Dávidka nem lesz ovis, itthon marad velem. Amióta itt hagyott minket az anyja, nagyon apás – fűzi hozzá, miközben Norbi „gyereknek” is jut a simogatásból.
- Tetszik tudni, anyu ivott! – kotnyeleskedik a beszélgetésbe Zsolti. –Azért ment el tőlünk!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
