Megálltunk az autópályánál egy mezőnél. Elővettétek a kedvenc labdámat és eldobtátok. Boldogan,ugatva rohantam utána ,siettem,hogy minél előbb vissza tudjam nektek vinni. Mire visszaértem,ti már nem voltatok sehol. Kétségbeesetten kerestelek titeket, szagoltam,futkároztam,nyüszítettem. Az autók száguldoztak mellettem,senki sem törődött velem. Aggódtam miattatok,azt hittem valami bajotok történt,mindenféleképpen meg akartalak keresni titeket. Kiszaladtam az útra és futottam,ahogy csak bírtam. Nagyon kimerültem,alíg kaptam levegőt. Az autók dudáltak,kerülgettek,sőt olyan is volt,aki még rá is gyorsított,hátha el tud ütni. Félelem érzet nélkül futottam tovább,tudtam,hogy segítenem kell nektek és akármi történik meg kell találnom titeket.

Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagyon fájt,az út tiszta vér volt körülöttem. Nagynehezen kihúztam magam az út szélére és ott vártam. Nehezemre esett megemelni a fejemet ,de próbáltam felkelni. Nem sikerült. Senki nem törődött velem. Ugattam,vonyítottam,próbáltam magamra felhívni a figyelmet. Rám se nézett senki. Hamar beesteledett....egyre hidegebb lett. Megint szakadt az eső....egyre nagyobb lett a víz körülöttem. A lábaim iszonyatosan fájtak,nem tudtam felkelni. A labdámat is elveszítettem,nem tudtam megkeresni. Nagyon fáztam,egyre jobban remegtem. A mellettem elhaladó autók folyamatosan fröcskölték rám a vizet. Már nem akartam ugatni...nem akartam felállni és nem akartam megkeresni sem a labdámat,sem titeket. Egy darabig biztos voltam benne,hogy vissza jöttök értem. Már nem akartam élni. Aztán lassan elhaladt mellettem egy autó...felemeltem a fejemet és fájdalmasan nyüszítettem egyet...az autó tovább haladt. Teljesen evesztettem a reményt,visszatettem a fejemet a vízbe és csak azt vártam,hogy mikor lesz vége. Aztán nem sokkal odébb megállt,visszatolatott . Egy nő pattant ki a kocsiból és odarohant hozzám. Nem törődve a sárral,a kosszal a vérrel és a vízzel óvatosan megemelt és berakott a kocsiba. Könnyes szemmel nézett rám,simogatott és megigérte,hogy rendbe jövök. Az úton folyamatosan telefonálgatott,egyre idegesebb lett. Kétségbeesetten nézett rám és mondta,hogy egyik ügyeletes állatorvos sem akar fogadni,mert mindegyik ALSZIK!!!! Már láttam a könnycseppet is lefolyni az arcán...meg akartam nyugtatni,hogy ne sírjon,mert egyre kevésbé fáj...de már alíg volt erőm . Aztán nagynehezen sikerült elérnie valakit,aki azonnal hajlandó volt fogadni minket. Nagyon gyorsan hajtottunk az állatorvos felé. A rendelő előtt , kipattant az autóból,egy kedves idős férfi jött ki és új gazdám azt mondta,hogy nem érdekli mibe kerül,odaadja a telefonját,mindenét,csak gyógyítson meg! A férfi kivett az autóból,bevitt egy fura szagú helyiségbe és felrakott egy hideg asztalra. Megnyomkodott,megvizsgált,megsimogatott és könnybe lábadt a szeme. Valami olyasmit mondott,hogy "nyílt törés" , "gerinctörés " és hogy "nincs remény" . Az új gazdám,aki körülbelül fél órája ismert elkezdett zokogni,megölelt és csak ennyit mondott : "Ne haragudj,hogy nem tudtalak megmenteni!" Annyi erőm volt már csak,hogy megnyaljam az arcát,még egyszer utoljára megcsóváltam a farkamat. Szerettem volna elmondani neki,hogy mennyire köszönöm,mennyire hálás vagyok neki. Egy kis szúrást éreztem a karomban és egyre jobban kezdtem elálmosodni. A fejemet beraktam gazdám kezébe és utoljára rá néztem. Már nem fájt semmi,nem éreztem semmit. Elaludtam. Utolsó emlékem,gazdám kétségbeesett zokogása volt,utána már semmire nem emlékszem.